Az eseményen, amely Tamás József ny. püspök által celebrált szabadtéri ünnepi szentmisével kezdődött, az Erdélyi Vitézi Rend Kézdiszéki Székkapitánysága mellett esztelneki, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, ozsdolai, lemhényi és kézdisárfalvi hagyományőrzők voltak jelen. A kezdeményező vitézi rendet Székely Zsolt főkapitány, Benedek Farkas Péter fő széktartó és Ilyés Levente, a rend háromszéki székkapitánya, Esztelnek önkormányzatát pedig Babos László alpolgármester képviselte. Az avatásra kerülő emlékjel két oldalán díszőrséget állt Gergely Lajos főhadnagy és Sánta Tihamér törzsőrmester, Hargita megyei hagyományőrző huszár.

Tamás József ny. püspök a szentmise kezdetén elmondta: különleges öröm számára, hogy ebben az esztendőben is jelen lehet ezen a helyen, ahol kopjafát állítottak Erdély nagy püspökének emlékére, amit az ő tiszteletére fog megáldani. Ebben az esztendőben Márton Áron három jelentős évfordulóját ünnepeljük: száz évvel ezelőtt szentelték pappá, nyolcvanöt esztendővel ezelőtt szentelték püspökké és hetvenöt évvel ezelőtt tartóztatták le a püspököt a kommunista hatalom pribékjei – hangsúlyozta a ny. főpap.

A szentmisét követően Beke Ernő, a vitézi rend kézdiszéki székkapitánya a Magyar Hiszekegy elmondása után szólt az egybegyűltekhez, és köszönetet mondott mindazoknak, akik lehetővé tették, hogy a világháborús emlékhely Márton Áron-emlékoszloppal gyarapodjon. Ezután felkérte Székely Zsolt főkapitányt, hogy tartsa meg ünnepi beszédét.

A főkapitány az idei hármas Márton Áron-évfordulót méltatva arra hívta fel a jelen levők figyelmét, hogy Márton Áron olyan püspök volt, aki nemcsak szerette a rá bízottakat, hanem ismerte is őket. Ő még nem átallotta kikérni a társadalom világi kutatóinak, a szakértőknek a véleményét, odafigyelt a szociológusok és szociográfusok adataira és következtetéseire; ő még hosszú távú stratégiákban gondolkodott a felemelés és javítás horizontján. Nemcsak sziklaszilárd volt, amint ezt sokan legjellemzőbb erényének tartják, hanem – bölcsessége és műveltsége mellett – okos is. A trianoni döntés után magára maradt erdélyi magyarság lelki, szellemi és gazdasági felemelésének kérdése foglalkoztatta. Márton Áron a néplélek erősítését tűzte zászlajára, így elsődlegesen a népnevelés, a népi és vallási értékek újra felfedeztetését és ápolását, a vallásos alapú közösségi életet (különféle egyletek, énekkarok stb.) szervezését szorgalmazta. Egyetemi lelkészként, lapszerkesztőként és népszövetségi igazgatóként munkálkodott. Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség – vallotta a nagy püspök. „Olyan országban élünk, ahol vasgárdista ortodox papokat boldoggá avatnak, és Erdély püspökének szentté avatása még mindig késlekedik. Nemzetünk nagyjai közt, akiket szentté avattak, méltó helye van Áron püspöknek is, akit a székelység, az erdélyi magyarság, az összmagyarság, tudatában már rég szentté avatott. Ezzel az emlékoszloppal tiszteletünket és nagyrabecsülésünket nyilvánítjuk ki Isten hűséges szolgája, a példamutató szent ember, Áron püspök emléke előtt” – fejtette ki a főkapitány.

A beszédet követően Baricz-Jakab István, a vitézi rend őrmestere, az emlékhely tulajdonosa elmondta: az emlékoszlopra ráerősített lapon három, Márton Áron püspöktől származó idézet olvasható, melyeket Tamás József püspök atya választott ki erre a célra. Ugyanakkor köszönetét fejezte ki mindazoknak, akik valamilyen formában hozzájárultak az új emlékjel felállításához, illetve az ünnepség megszervezéséhez. Jánó Andrea és Jánó Patricia tanuló alkalomhoz illő szavalata után az emlékjelt Baricz-Jakab István és Beke Ernő leplezte le, majd Tamás József püspök megáldotta azt. Koszorúzott a vitézi rend vezérkara, Kézdiszéki Székkapitánysága, Esztelnek polgármesteri hivatala és helyi tanácsa, valamint ifj. Baricz-Jakab István, a rend várományosa. Az ünnepség himnuszaink eléneklésével, majd az esztelneki művelődési otthonban közös ebéd elfogyasztásával és kötetlen beszélgetéssel ért véget.

Forrás: 3szek.ro

Az istentiszteletet követően vitéz Székely Zsolt, a Erdélyi Vitézi Rend főkapitánya arra emlékeztette a jelenlevőket, hogy az országzászló-állítás kezdeményezője Urmánczy Nándor, az örmény származású erdélyi politikus, ország­gyűlési képviselő, a „megalkuvás nélküli magyar” volt, aki 1925-ben hirdette meg az Országzászló Mozgalmat. A két világháború között az egész Magyarországra kiterjedő mozgalom a budapesti Szabadság téren 1928. augusztus 20-án felállított Ereklyés Országzászlóval indult útjára.

Az országzászlók állandó kelléke a Trianon előtti utolsó 1915-ös hivatalos középcímer volt, lobogóját legtöbbször angyalokkal ékesítették, jelmondatának pedig, az „Így volt, így lesz!” feliratnak vagy a lobogón, vagy a talapzaton szerepelnie kellett. Az árbócrúd sokszor sávosan piros-fehér-zöldre volt festve, amelyre félárbócra húzták fel a nemzeti lobogót.  Az árbócok tetejét sok helyen díszítette esküre emelt kéz, turulmadár, kettős kereszt vagy Trianon-kereszt. Sok helyen díszes lépcső vezetett a talapzathoz.

„A helyi hatóságok támogatásával 1939-ig már 350 magyarországi helység építette meg saját világháborús hősi emlékművét, amely mellé egyidejűleg vagy később az országzászlót is felállították. Az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés után visszacsatolt területekre is átterjedt az első világháborús emlékművek és az országzászló-állítás hagyománya. Az akció irányítója a háromszéki származású Losonczy Ferenc országbiztos volt, székelyföldi megbízottja pedig Kelemen Zoltán papolci ügyvéd. Az avatóünnepségeket jól meghatározott forgatókönyv alapján bonyolították le. Az esetek zömében egy helység országzászlóját olyan anyaországbeli település, intézmény vagy vállalat közössége ajánlotta fel, készíttette el és kísérte el küldöttsége révén az avatóünnepségre, amelynek lakosai vagy alkalmazottai között volt az emlékművet állítani óhajtó településről elszármazott személy. A történelmi Magyarország legkeletibb megyéjében, a területében és népességében is kis Háromszéken mintegy hetven település tett eleget 1940–1943 között a közóhajnak és állított országzászló-emlékművet. Biztosan kijelenthető, hogy Albisban, Bitán, Cófalván, Kálnokon, Kilyénben, Kisborosnyón, Kézdimárkosfalván, Málnáson, Oltszemen, Orbaiteleken, Pákéban, Szentkirályban, Székelytamásfalván, Szotyorban és Zalánban nem állítottak országzászlót, Csomortánban, Komollón, Kurtapatakon pedig a falunak felajánlott vagy a bevonuláskor hozott nemzeti lobogót nevezték el országzászlónak és állították fel. Kézdivásárhelyen és Lisznyóban, mire megszervezték volna az avatást, a háborús viszonyok és a pénzhiány már nem tette lehetővé a felhőtlen ünneplést. Az emlékművek utólag a kommunista diktatúra áldozatává váltak, vagy megsemmisítették őket, vagy sajátos átalakuláson estek át. Egyes talapzatokat eredetiben vagy átalakítva megkímélték a megsemmisítéstől – például világháborús emlékművé alakították át –, de a zászlórudakat mind leszerelték, megsemmisítették, a nemzeti dicsőséget hirdető feliratokat kivésették, a megmaradt torzók létét is agyonhallgatták. Egerpatakra egy Somogy megyei település, Böhönye tizenkét tagú küldöttsége egerpataki Ütő Mihály (1890–1978), a csurgói református kollégium tanár aközbenjárására 1942-ben vitt Észak-Erdély felszabadulásának emlékére országzászlót.  Sokan ma is visszaemlékeznek az 1942-es eseményekre és azokra az érzésekre, amiket gyermekként éltek át. Köztük Tóth Gézáné Kiss Ilona néni. Nem véletlen, hogy mi, az Erdélyi Vitézi Rend az országzászlók emlékére állítandó kopjafák sorában az elsőt a mai napon itt, Egerpatakon leplezzük le, mivel itt él talán a legelevenebben ennek a hagyománya” – mondotta a rend főkapitánya, aki végezetül azt is elárulta, hogy egerpataki kopjafaavató ünnepségük egy rendezvénysorozat nyitó eseménye, a következőkben emlékkopjafákat fognak állítani mindazon székelyföldi településeken, ahol annak idején ország­zászló díszelgett.

Az emlékjelt Ferencz Botond és Farczádi-Simó Zoltán György leplezte le, majd Dezső László Levente lelkész megáldotta azt. Ezt követően annak készítője a kopjafán található díszítőmotívumokról beszélt. A koszorúk elhelyezése és  himnuszaink eléneklése után a rendezvény szeretetvendégséggel zárult.

Forrás: 3szek.ro

Elsőként v. Beke Ernő, az EVR kézdiszéki székkapitánya a trianoni békediktátum előzményeiről és annak gyászos következményeiről beszélt. „Elmondta továbbá, ezen trianoni emlékkereszt gondozói a Baráti Kör tagjaiból kerültek ki, akik történetesen az EVR tagjai is, és önként vállalták, hogy gondját viselik a keresztnek és környékének. Köszönetet mondott v. Baricz Jakab István őrmesternek és v. Dobri Ildikónak. „Trianon mindnyájunk rossz álma, amelyből nem tudunk felébredni még a mai napon sem” – zárta beszédét a székkapitány. Csomós László berecki plébános, beszolgáló lelkész hangsúlyozta, hogy „ez az emlékkereszt nem méltó áldásra, koszorúk és virágok elhelyezésére, hiszen a szégyenteljes békediktátumra emlékeztet, amely nem ünnep, hanem csak egy szomorú megemlékezés számunkra”. A plébános imát mondott és elénekelte a Boldogasszony, édes című dalt. Az esemény himnuszaink eléneklésével zárult.

Forrás: 3szek.ro

A megemlékezés résztvevői az első és második világháborúban elesett ismeretlen magyar honvédek tiszteletére két esztendővel ezelőtt állított kopjafánál, illetve az egy évvel ezelőtt Rupert Mayer (Stuttgart, 1876. január 23. – München, 1945. november 1.) német jezsuita szerzetes pap emlékére állított kopjafánál rótták le kegyeletüket. Rupert Mayer az első világháború idején, 1916-ban a magyarok oldalán harcolt, gyóntatója volt a fronton harcoló katonáknak, valamint Esztelnek-Csángótelep civil lakosságának, és kétszer is megsebesült Esztelnektől nem messze, először Ojtozban, majd Kosteleken. Mindkét emlékjelt a kézdisárfalvi Szabó Ottó fafaragó készítette az Erdélyi Vitézi Rend (EVR) Kézdiszéki Székkapitánysága kezdeményezésére, illetve vezetőségének anyagi támogatásával. A hétvégi rendezvényt megelőzően az EVR két tagja, Baricz-Jakab István őrmester és Molnár Ferenc előkészítette a terepet, a füvet a tisztáson lekaszálták, a kopjafákon pedig karbantartási munkálatokat végeztek.

Az eseményen az EVR Kézdiszéki Székkapitánysága mellett esztelneki, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, ozsdolai és kézdisárfalvi hagyományőrzők voltak jelen. Elsőként Beke Ernő, az EVR Kézdiszéki székkapitánya szólt az egybegyűltekhez, arra emlékeztetve őket: azért vannak itt, hogy fejet hajtsanak a jezsuita pap emléke előtt, aki egész életében az igazságért harcolt és az elesetteket támogatta.

Dr. Székely Zsolt főkapitány ünnepi beszédében a Magyar Hiszekegy elmondása után úgy fogalmazott: „Újra itt vagyunk ezen a csodálatos helyen, ezen a tisztáson, amely Baricz-Jakab István tulajdona, a történelmi Magyarország határán, ahol pár évvel ezelőtt rendtársunk megálmodta és baráti körének a segítségével meg is valósította az emlékhelyet.” Arra is emlékeztetett, hogy a jezsuita papot 1987-ben Szent II. János Pál pápa boldoggá avatta. Ide a meglévő két kopjafán kívül még több kopjafa állítását is tervbe vették, hogy ez a hely idővel emlékpark lehessen a jövő nemzedék számára. „Ez a mi dolgunk, emlékjeleket, kopjafákat állítunk és avatunk, és próbáljuk a magyarságtudatot, a Vitézi Rend szerepét elhinteni a jövő nemzedék számára. Amíg mi ezen a földön megemlékezéseket tartunk, kopjafákat avatunk, addig ez a föld számunkra nincs elveszve, és nem is hagyhatjuk, hogy elvesszen, ezt a földet nem szabad feladnunk” – hangsúlyozta a főkapitány, majd koszorúzás következett.

Végezetül Baricz-Jakab István házigazdaként köszönetet mondott mind­azoknak, akik hozzájárultak a rendezvény megszervezéséhez. Az ünnepség himnuszaink eléneklésével, illetve közös ebéddel és kötetlen beszélgetéssel ért véget.

Forrás: 3szek.ro

Forrás: 3szek.ro

A Magyar Hiszekegy közös elmormolása után elhangzott tömör beszédében v. dr. Székely Zsolt törzskapitány rámutatott, hogy a II. világháborút követő kommunizmus sötét évtizedei alatt még az anyaországban is elhallgatták a múltat. Önismeret hiányában pedig elbizonytalanodva cseperedtek fel az egymást követő nemzedékek, aminek egyik szomorú következménye a magyarság létszámának folyamatos apadásában is megmutatkozik Kárpát-medence-szerte. Éppen ezért fel kell lebbenteni történelmünkről a feledés fátylát és azt a fiatalok elé tárni. De nem megszépítve, hanem a maga meztelen valóságában, hiszen a donihoz hasonló nemzeti tragédiákból is lehet tanulni. A katonáink kitartása és helytállása örök példája a szükség esetén önfeláldozásra is kész hazaszeretetnek.

„Keresztényekként tudjuk, hogy semmi sincs hiába ezen a földön, így az ők áldozata sem.” Önfeladás helyett az életért végsőkig folytatott küzdelem szükségességére int minket – fogalmazott v. Bucsi Zsolt vártemplomi református lelkész az alkalomból mondott fohászában.

A megemlékezés közös imával, gyertyagyújtással és a kegyelet koszorújának elhelyezésével ért véget.

Forrás: 3szek.ro

A református kollégium diákjai megtartották ünnepi műsorukat az iskolában, erre meghívták a kézdiszentléleki Apor István-iskola tanulóit, ezenkívül előadást tartott Csigás Zoltán, az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének elnöke, aki gyerekként, tizenhárom évesen jelen volt a történelmi esemény néhány fontos mozzanatánál, így többek között a Práter utcában lévő Sztálin-szobor ledöntésénél is.

Az ünnepség elején a kilencedikes Lupán Norbert elevenítette fel 1956 szellemiségét. „1956 bár a magyar nép egészének a forradalma volt, ismerjük be: mégiscsak a fiatalok vívták. Pont olyan fiatalok, mint én vagy a barátaim, vagy akár az osztálytársaim. Vagy akárki, akiben ott rejlik a jó, a tenni akarás, s mert ’56 forradalom volt, a jövőre irányult. A jövőre. A jövő mindig a fiatalságé, kötelességüknek az akkori fiatalok tettek eleget. Most eljött a mi időnk, hogy megmutassuk: méltók vagyunk a magyar néphez. A forradalom elbukott, de a szomorú emlékek megmaradnak. És minket, a jelenkor magyarjait arra figyelmeztet, hogy a szabadság a legnemesebb emberi érték” – mondotta a diák, akit követően Ráduly Kata szavalt, Tóth Rebeka, Szabó Arabella és Bartók Henrietta pedig alkalomhoz illő dalt adott elő. Az iskolában és a temetőben bemutatott műsort Rancz-Gyárfás Zsuzsanna magyar szakos tanárnő állította össze.

A jelenlévőkhöz szólt Csigás Zoltán is, elmondva: a pesti srácok nem is gondolták akkor, hogy ilyen magas szinten fognak róluk megemlékezni. Ezt követően néhány történelmi esemény felelevenítésével emlékeztette a hallgatóságot, mennyi megpróbáltatáson ment át a magyarság és azon belül a székelység az idő folyamán.

Utána Beke Ernő, az Erdélyi Vitézi Rend kézdiszéki székkapitánya elevenítette fel 1956-os emlékeit. „Alig hatéves kis pöttöm emberke voltam, amikor ráéreztem, hogy valami nagyon fontos dolog történik valahol a nagyvilágban. Szüleim furcsa viselkedése késztetett, hogy ezt higgyem, hisz egyik napról a másikra suttogva beszéltek előttem, és ami feltűnt, hogy kérezkedés nélkül kiküldtek játszani a nagy udvara. Este édesanyám elvonta a figyelmemet, csak láttam, de nem hallottam, ahogy a Philips rádióra tapasztja fülét édesapám és úgy hallgatja. Hogy mit? Azt csak ő tudta, de később kivonultak a konyhába, és szüleim izgatottan beszéltek, suttogva, hogy én nehogy meghalljam, miről folyik a szó. Akkor nem tudtam mire vélni a dolgokat, ma már igen. Az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc volt a téma, ez volt a nagy, titokzatos esemény. Ugyan magyar forradalomról beszélünk, de Erdélyben sem volt közömbös az esemény, akárcsak kis városunkban. Itt is forrtak az indulatok, szervezkedések, ami csak ezen a szinten maradt, de ezen fellobbanások nem maradtak megtorlás nélkül” – emlékeztetett. Beke Ernő felsorolta a Szoboszlay-kirakatperben kivégzett vértanúk – Szoboszlay Aladár, Huszár József, Ábrahám Árpád, dr. Kónya B. István, Orbán Károly, dr. Ştefan Fîntînar, Lukács István, Tamás Imre, Tamás Dezső és Orbán István – nevét, majd kijelentette: „a városunkban szervezkedő, majd meghurcolt, börtönbe zárt, megpecsételt ötvenhatosok emlékére ezt a kopjafát állították az életben maradottak, hogy ezen nehéz időkre emlékeztesse az utókort: ők is szerették volna a változást, a jobbat, de lám, nem sikerült nekik”.

Ezt követően Csigás Zoltán és vitéz Kiss Ferenc átadta Beke Ernőnek az ’56-os forradalmi zászlót. Az esemény koszorúzással, a magyar és a székely himnusz eléneklésével ért véget.

Forrás: 3szek.ro

Az ünnepség istentisztelettel kezdődött. Isten igéjét Papp Zsolt református lelkipásztor tolmácsolta. Az istentisztelet végén átadta a szót Beke Ernőnek, a rend kézdiszéki kapitányának. Ünnepi beszédében a székkapitány elmondta: hiánypótló tartozás törlesztésére kerül sor azzal, hogy méltó emléket állítanak Sipos Gyula altábornagynak. A márvány emléktábla elhelyezését a templom külső falán a kézdiszéki székkapitányság kezdeményezte az Erdélyi Vitézi Rend és Papp Zsolt lelkipásztor támogatásával. Beke Ernő azt is elmondta, hogy az emléktábla Bélafalván, Vasilov János műhelyében készült az ő adományaként, majd röviden ismertette Sipos Gyula életét és bátor harci cselekedeteit. A székkapitány elsősorban azt emelte ki, hogy Sipos Gyula honvédezredes a fronton több sikert ért el dandárjával az első világháború folyamán, vitézségi bravúrt is végrehajtott, hisz dandárját emberveszteség nélkül sikeresen hozta haza Magyarországra, a galíciai frontról 1918-ban, amiért Horthy Miklós kormányzó arany vitézségi érdemérmet adományozott számára. 1946. április hó 1-jével nyugállományú altábornaggyá léptette elő Tombor Jenő vezérezredes, honvédelmi miniszter javaslatára Szakasits Árpád köztársasági elnök. Nyugdíjasként élt Budapesten 1959. október 9-én bekövetkezett haláláig – tudtuk meg Beke Ernő ismertetőjéből.

„E napon szülőfaluja, Kézdimárkosfalva is törleszti adósságát Sipos Gyula királyi ezredes iránt, akinek ősei itt, a temetőben nyugszanak. Kézdimárkosfalva szülöttjeként került ki a nagyvilág forgatagába, ahol érdemben szolgálta hazáját mint katona. Ilyen kimagasló tettekben gazdag elődeinkről nem szabad megfeledkeznünk, hiszen a következő nemzedékeknek kötelessége, hogy emléket állítson nekik, és azt ápolják, hogy példaképe legyen az új elkövetkezendő nemzedékek számára” – zárta beszédét Beke Ernő. Azt is elmondta, hogy az ünnepségen Földes Lajos tiszteletbeli székkapitány is jelen van, aki szorgalmazta, hogy állítsanak emlékjelt Sipos Gyula ezredes tiszteletére, hisz édesapján keresztül őrzi Sipos Gyula ezredes emlékét is. Id. Földes Lajos háromszor is ki volt tüntetve harci tevékenységéért, mint felderítő járőrparancsnok két kis ezüst és egy nagy ezüst éremrenddel, aminek alapján vitézzé avatták 1942. május 16-án Sepsiszentgyörgyön.

Felszólalását követően Veres Melinda és Harai Antónia elszavalta Petőfi Sándor Magyar vagyok c. költeményét, majd Székely Zsolt főkapitány szólt az egybegyűltekhez, méltatta Sipos Gyula személyiségét, halált megvető bátorságát. „Ideje volt, hogy szülőfalujában is emlékezzünk rá, a jövő nemzedék számára egy maradandó emlékjelt állítva” – hangzott el. Beszéde után Veress Klementina Móra Ferenc Esti imádság a háborús gyermekszobában c. versét adta elő, Juga Edina és Vass Boglárka pedig Ady Endre Imádság háború után c. versét szavalta el. Kovászna Megye Tanácsának nevében Nagy Zoltán történész, megyei önkormányzati képviselő, Szentkatolna község nevében pedig Tusa Levente polgármester mondott ünnepi beszédet, méltatva Sipos Gyula személyiségét.

Majd az ünneplők a templom elé vonultak, ahol Székely Zsolt főkapitány és Papp Zsolt lelkipásztor leleplezte a márvány emléktáblát, amit az utóbbi megáldott. A koszorúzás után a tömeg elénekelte a magyar és a székely himnuszt. Az ünnepség a művelődési otthonban folytatódott, ahol a színpadon fellépett az egyházi gyermek néptánccsoport Pakó Levente és testvére, Júlia irányításával. A családias hangulatú ünnepség szeretetvendégséggel ért véget.

Forrás: 3szek.ro

Az emlékhely idén május 6-án újabb kopjafával gyarapodott, amelyet boldog Rupert Mayer (1876–1945) német jezsuita pap emlékére szenteltek, aki az első világháború idején, 1916-ban a magyarok oldalán harcolt, gyóntatója volt a fronton harcoló katonáknak, valamint Esztelnek-Csángótelep civil lakosságának, és aki kétszer is megsebesült Esztelnektől nem messze, először Ojtozban, majd Kosteleken.  A két emlékjelt a kézdisárfalvi Szabó Ottó fafaragó készítette az Erdélyi Vitézi Rend (EVR) vezetőségének anyagi támogatásával.

Szombaton az Erdélyi Vitézi Rend Kézdiszéki Székkapitányságának kezdeményezésére családias hangulatú megemlékezést tartottak, azokra a névtelen hősökre emlékeztek, akik életüket áldozták a magyar haza védelmében. Az eseményen az Erdélyi Vitézi Rend Kézdiszéki Székkapitánysága mellett esztelneki, sepsiszentgyörgyi, kézdivásárhelyi, ozsdolai, kézdialmási és kézdisárfalvi hagyományőrzők voltak jelen. Az EVR-t vitéz Székely Zsolt főkapitány és vitéz Ilyés Levente, az Erdélyi Vitézi Rend háromszéki székkapitánya képviselte, és jelen volt Babos László Esztelnek alpolgármestere.

A megemlékezést Baricz-Jakab István, a rend őrmestere nyitotta meg és kérte fel Székely Zsoltot, hogy tartsa meg ünnepi beszédét. A közösen elmondott Magyar Hiszekegy után a főkapitány elmondta: nem véletlenül itt, a véráztatta fenyvesek árnyékában állítottak emlékhelyet a jövő nemzedék számára, oda, ahol 1944. augusztus 26-án, az augusztus 23-i román átállást követően az első elesett település az úzvölgyi, az első község pedig Sósmező volt, itt a közelben, az egykori magyar határ közelében magyar katonák áldozták az életüket a magyar hazáért. Hősök voltak, akik meggyőződéssel védték a magyar hazát. Azt is közölte, hogy jövőre az emlékhely újabb kopjafával gazdagodik, ezúttal Márton Áron püspöknek állítanak majd kopjafát. „Nem szabad elvándorolni, feladni ősi földünket, székely magyar nemzetünk úgy gyarapodhat, hogy ha teleszülik egészséges székely magyar gyermekekkel a Kárpát-medencét” – hangsúlyozta a főkapitány. A betegsége miatt távol maradt Beke Ernő székkapitány üdvözletét Baricz-Jakab István tolmácsolta. A megemlékezésen közreműködött Jánó Zoltán, az egyházközség római katolikus kántora és hetedik osztályos kislánya, Andrea. Végezetül Ilyés K. Imre kilyénfalvi plébános, a rend tagja – aki 2007 és 2021 között alsóesztelneki plébános volt – szólt az egybegyűltekhez és imádkozott együtt a jelenlevőkkel, majd Baricz-Jakab István mondott köszönetet mindazoknak, akik hozzájárultak a megemlékezés megszervezéséhez. Az ünnepség koszorúzással és himnuszaink eléneklésével, illetve a helyszínen ifj. Baricz-Jakab István és Incze Katalin által elkészített közös ebéd elfogyasztásával ért véget.

Forrás: 3szek.ro

Az utókor által méltatlanul elfelejtett Dummel Ferdinánd esztergályosmester (1800–1881) Turóczi Mózes ágyúöntő műhelyének volt a művezetője. Rajta kívül Végh Antal, Pásztor István, Paizs Antal és Szabó Dániel töltött be fontos szerepet az ágyúöntésben. A székellyé lett, a magyar nyelvet mindvégig törve beszélő osztrák annyira ragaszkodott a céhes városhoz és lakóihoz, hogy a ’48-as forradalom és szabadságharc kitörésekor esze ágában sem volt elpártolni tőlük, sőt, derekasan kivette részét az ágyúgyártásból. Tapasztalatára szükség is volt, hiszen osztrák ágyúgyárban szerzett mesteri képesítést, mondhatni ő volt az egyedüli profi a kézdivásárhelyi ágyúöntők között. Dummel Ferdinánd vezetése alatt naponta két ágyút is talpára helyeztek a kezdetleges kézdivásárhelyi műhelyben. A szabadságharc bukása után a hegyekbe menekült, későbbi harmadik felesége, Jancsó Éva látta el élelemmel és gondozta a vészkorszak évei alatt. A római katolikus temetőben látható kő ágyúcsöves sírját is ő állíttatta, s unokája, Dummel Nándor (1872–1954) agrármernök, kormányfőtanácsos 1932-ben újíttatta fel. A Dummel család mára Kézdivásárhelyen kihalt.

Beke Ernő, az EVRKH hadnagya érdeklődésünkre elmondta: egy állományülésen Dézsi Imre indítványozta a sír felújítását, aki a katolikus temetőben járva felfigyelt az elhanyagolt ágyúcsöves sírra. A kő körkeret kifordult, a sírkövet és az ágyúcsövet belepte a moha. Kezdeményezése zöld utat kapott, másnap Beke Ernő felkereste Vargha Béla kézdi-orbaiszéki római katolikus főesperest, és érdeklődött a sír tulajdonosa és gondozója felől. A temetőregiszterben Dummel Ferdinánd ’48-as forradalmárként szerepel, ami arra kötelezi az egyházat, hogy örökös hiányában sem adhatja el a sírt és gondoznia kell. A főesperes örömmel fogadta a sír felújítására vonatkozó szándékot. Beke Ernőtől azt is megtudtuk, hogy a sír virággal való beültetését és gondozását két rendtársa, Csonka Gizella és Csurulya Katalin vállalta. „A Vitézi Rend arra hivatott, hogy ilyen és hasonló tetteket végezzen el közösségünk és nemzetünk érdekében” – hangsúlyozta Beke Ernő. Dézsi Imre –, akinek nagybátya az ozsdolai betyár, Dézsi Dénes volt – arról számolt be, hogy egy hete történt meg a sír felújítása, a kedvezőtlen időjárás miatt késtek meg a munkálattal. A kőkeretet visszaállították a helyére, az összes kőrészt, a sírkövet is beleértve, drótkefével megtisztították a mohától. A sír felújításának ötletgazdája Ferencz Gábor és Dáni Ákos volt.

Forrás: 3szek.ro

A családias hangulatú eseményen az Erdélyi Vitézi Rend Kézdiszéki Hadnagysága mellett esztelneki, kézdivásárhelyi, ozsdolai, kézdialmási, bélafalvi, kézdisárfalvi, csomortáni hagyományőrzők, a magyarországi Gomba településen bejegyzett Székely Rend Lovagjai Alapítvány – Kiss Ferenc és Rakovszky Zsolt – és az Erdélyi Vitézi Rend (EVR) vezetői – vitéz Székely Zsolt főkapitány, v. Benedek Farkas Péter, az Erdélyi Vitézi Rend főszéktartója és v. Ilyés Levente, az Erdélyi Vitézi Rend háromszéki székkapitánya is jelen volt. Az emlékjelnél díszőrséget állt András Imre és Gergely Lajos csíki huszár, az EVR két tagja. A két kopjafa mögötti zászlótartóra a székely és a német zászlót húzták fel.

A résztvevőket v. Beke Ernő, a rend hadnagya köszöntötte, aki Rupert Ma­yer jezsuita pap rövid életrajzát is ismertette. Elmondta: Rupert Mayer 1876. január 23-án született Stuttgartban egy hatgyermekes családban. Különböző német egyetemeken filozófiát és teológiát tanult. Ezt követően választotta a papi hivatást, 1899-ben szentelték pappá. 1900-ban belépett a jezsuita rendbe. 1912-től Münchenben végzett lelkipásztori és szociális munkát: katolikus és emberi közösséget kellett teremtenie a nagyrészt szegény sorsú gyári munkásoknak. A veszélyeztetett családok védelmére megalapította a Szent Család Nővérek közösségét. Az első világháború kitörésekor, 1914-ben önként jelentkezett tábori lelkészi szolgálatra. 1915 nyarán Galíciában, majd a francia fronton, utána pedig Erdélyben szolgált. Segítőkészségével és bátorságával kivívta a rábízott katonák megbecsülését és szeretetét. 1916-ban az erdélyi Keleti-Kárpátokban, a gyimesi Kostelek közelében gránáttalálat érte. A sérülés következtében amputálni kellett a bal lábát. A kétszeri műtétre a csíkszeredai, majd a kolozsvári hadikórházban került sor. Többször emlegette beszélgetéseiben az „Erdélyben megboldogult lábát”. Szolgálata Esztelnekre, a Csángótelepre vitte őt tovább. Itt tudása, segítőkészsége, embersége nemcsak a bajba jutott katonákra, hanem a civil lakosságra is kiterjedt, elnyerte bizalmukat, szimpátiájukat. Esztelneki és csángóföldi naplószerű jegyzeteit egy füzet rejti magában, ami v. Baricz Jakab István tulajdonában van.

A világháborút követően ismét Münchenben folytatta kiemelkedő lelkipásztori és szociális tevékenységét mint a város „falábú apostola”. Gyakran felszólalt munkásgyűléseken is: a háborút követő első években a marxista-kommunista befolyás ellen küzdött, kifejtve keresztény szocialista elveit. Már a húszas években felismerte a nemzetiszocialista eszmék veszélyességét, és nyilvános beszédeiben kijelentette: hívő katolikus nem lehet a nemzetiszocialista mozgalom tagja. A hitleri hatalomátvétel után az ellenállás szükségességét hangsúlyozta szóban és írásban is. Beszédeiben többször élesen bírálta a kormányzat intézkedéseit. 1937 júniusában a Gestapo letartóztatta, és a bíróság féléves börtönbüntetésre ítélte. A müncheni polgárok és a müncheni bíboros-érsek heves tiltakozása után szabadon engedték, ám 1938 januárjában újra letartóztatták. 1938 májusában amnesztiával szabadult, 1939 novemberében azonban harmadszor is elfogták, mivel nem volt hajlandó betartani a rá kirótt prédikálási tilalmat. Ekkor a sachsenhauseni koncentrációs táborba szállították.

Egészségi állapotának romlása miatt 1940 augusztusában a táborból kiszabadult, az ettali bencés kolostorba száműzték. A rendházat nem hagyhatta el mindaddig, míg az amerikaiak 1945 márciusában el nem foglalták Münchent. 1945 márciusában térhetett vissza Münchenbe, ahol folytatta igehirdetői tevékenységét. A visszanyert szabadságnak azonban nem sokáig örvendhetett, 1945. november elsején, mindenszentek ünnepén prédikáció közben agyvérzés érte, és még aznap elhunyt. 1987. május. 3-án Szent II. János Pál pápa boldoggá avatta. Mellszobra Ettalban, az apátsági templomban őrzi emlékét, a csíkszeredai Millenniumi templomban kápolnát neveztek el róla, Kosteleken emlékkeresztet állítottak tiszteletére.

A szombati ünnepségen v. Székely Zsolt főkapitány tartott ünnepi beszédet. „Feladatunk, hogy emlékkopjafákat állítsunk, magyar emlékhelyeket avassunk a múlt nagyjainak emlékére, hiszen ha ezt nem tesszük, feledésbe merülnek, múltunk eltörlődik. A jövő nemzedék számára tesszük mindezt, ez a mi tisztünk” – mondotta. Őt követően Jánó Andrea tanuló Gyóni Géza Csak egy éjszakára c. versét adta elő, majd v. Salamon Balázs, Esztelnek polgármestere köszöntötte a megjelenteket. A kopjafát Beke Ernő és Baricz Jakab István leplezte le. Az emlékjelt Tamás József püspök atya áldotta meg. Az ünnepség koszorúzással és himnuszaink eléneklésével, illetve az esztelneki községháza dísztermében közös ebéddel és kötetlen beszélgetéssel ért véget.

Forrás: 3szek.ro