Kedves gyászoló Család, Tisztelt gyászoló Gyülekezet, Kedves gyászoló Rendtársak!

Nagy szomorúsággal kell tudomásul vennünk, hogy az élethez szorosan hozzátartozik a halál. Amikor életről beszélünk, akkor a halálról is szólnunk kell. És mégis: amikor találkozunk vele, amikor villámként csap le közénk, olyannak tűnik, mint valami szörnyű idegen, nem kívánt betolakodó. Mi most mégis próbáljunk meg dacolni ezekkel a gondolatokkal – és a nyomukba lépő érzésekkel, – és időzzünk egy kicsit az élet gondolatainál.

Vitéz Kertész József, földi élete bevégeztetett, eltávozásával pótolhatatlan hiányt hagyott maga után. Pótolhatatlan támaszt veszített el a család, a barátok, ismerősök, a magyar nemzet. Egy igaz magyar ember volt, aki mindig és mindenkor segített a rászorulókon, környezetében és Erdélyben egyaránt. Az Erdélyi Vitézi Rend saját halottjának tekinti. Sokoldalú karitatív tevékenységet folytatott. Éveken keresztül az anyaországi képzőművészeknek vándorkiállítást szervezett széles egy Erdély országban, Szatmárnémetitől Déváig és Sepsiszentgyörgyig. Segítette Rendünket, de Csaba testvér gyermekotthonait és még nagyon sok ismerőst, barátot támogatott. Évente többször jött Erdélybe, megismerte és megszerette a kissebbségben élő erdélyi magyarokat, székelyeket. Mi őt székelyként szerettük és tiszteltük, ő volt köztünk a „nyugati Székely”. Általa sok becsületes, jóérzésü, anyaországi igaz Magyar Barátra tettünk szert, olyan kapcsolatokat teremtett, amelyek tovább élnek, amelyeknek tovább kell élniük, az Ő akarata szerint. Kertész József barátunk volt a szürke eminenciás, a „háttér ember”, aki keveset beszélt és sok jót tett. És tudtuk, hogy azt szerényen, őszintén teszi. Tele volt tervekkel, nyaralót tervezett a Székelyföld szívében, itt érezte magát igazán itthon.

Drága Józsi Barátom, cinkos tekinteted, szerény mosolyod, jóságos ölelésed emlékezetünkben örökre megmarad.

Pihenésed legyen csendes, emléked áldott.

Az Erdélyi Vitézi Rend nevében: Dr. v. Székely Zsolt, elnök-főkapitány